8 éve élek Budapesten. 0 kapcsolati rendszerrel érkeztem a fővárosba egy vidéki városból (a vidéki városba pedig Kárpátaljáról kerültem), mégis a kapcsolati rendszerem lett az egyik legnagyobb erősségem a mai napra.

Voltak olyan évek, amikor – míg az egyetemen a csoporttársaim folyamatosan buliztak – én éjszakánként és hétvégente diákszervezetet vezettem (Effemine elnök, majd megalapítottuk a BWN-t)), élsportoltam (16 évig karatéztam, válogatott kerettagként), szakmai konferenciákon adtam elő, dolgoztam (a KAPTÁR mellett startupok életét segítettem PR oldalról, konferenciákat, országos rendezvényeket szerveztem KKV-knak, adminisztratív munkákat végeztem orosz és angol nyelven, stb.) – és közben egyetemre (Corvinus) is jártam. Éltem fél évet külföldön, ami életem magasan legrosszabb időszaka volt, hazatérésem után másfél évig tartott, míg összeszedtem magam.

Elkezdtem dolgozni a KAPTÁR közösségi irodában, ahol megismerkedtem a legcsodálatosabb emberrel a világon, aki hamarosan a legjobb barátom, majd a párom és társam lett, sőt, vele közösen belefogtunk egy olyan hobbiprojektbe, az “Így dolgozunk mi”-be, amivel megjártuk a TEDxYouth színpadát és 2017-ben felkerültünk a Forbes 30U30 listájára is. Mára számomra a hobbi hivatássá vált, nap mint nap olyan értékteremtő munkát végezhetek a saját vállalkozásom keretein belül, ahol gyerekek, fiatalok és fiatal nők fejlesztésével foglalkozhatom táborok, kurzusok és egyéni coaching folyamatok során.

Olyan partnerekkel dolgozhatok együtt, mint a Bridge Budapest vagy a Logiscool, és olyan kezdeményezéseket álmodok meg és keltek életre, mint a Business Women’s Network vagy a Womenspiration. Hogy mi kellett ehhez? Kitartás. Hit. És egy nagyon erősen támogató társ, aki mellettem volt a felemelkedéseim, de a mélyrepüléseim pillanatában is.